Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egyházmegyénk története

A Kaposvári Egyházmegyét II. János Pál pápa 1993. május 30-án alapította meg Hungarorum gens kezdetű konstituciójával az ősi Veszprémi Püspökségnek a Balatontól délre eső részéből, amely Somogy megyét és Dél-Zalát öleli fel, továbbá néhány, 1950-ben Somogytól Baranya megyéhez csatolt falut. Így vidékünk egyháztörténete szorosan kapcsolódik Veszprémhez, van azonban számos olyan helyi sajátosság, amely e közös múltból meghatározza a jelen viszonyait, s ezért kiemelésre érdemes.

A kereszténység e tájon már a magyarok honfoglalása előtt gyökeret vert, mégpedig a frank birodalomtól függő Zala-völgyi szláv (vend) fejedelemség központjában, Mosapurcban, a későbbi Zalaváron. A Kis-Balaton szigetein 850-ben és utána Liutpram salzburgi érsek három templomot szentelt fel, 866-tól kezdve pedig a szlávok apostolai, Szent Cirill és Metód fejtettek ki itt térítő tevékenységet.

Az egyházszervezet kiépülése azonban csak akkor vette kezdetét, amikor az ifjú Szent István 997-ben legyőzte a somogyi területek urát, Koppányt. Amint az 1001/1002-ben kelt pannonhalmi alapító- vagy kiváltságlevélben maga István fogalmaz: “egy bizonyos Somogy nevű megye el akart engem űzni az atyai székből”. Bár a szent király 80 évvel később keletkezett nagyobbik legendája úgy mutatja be az eseményeket, mintha a konfliktusnak keresztényellenes éle lett volna (”a pogányok vonakodtak nyakukat a keresztény hit igájába hajtani”), a háttérben mégsem lehet a későbbi pogánylázadások csíráját feltételezni, hiszen István és Koppány összeütközésének tétje az Árpád-nemzetségen belüli elsőség, s így a fejedelmi hatalom megszerzése volt. A pannonhalmi oklevél szerint győzelme után István a somogyi tizedeket felajánlotta Szent Mártonnak, vagyis az ekkor alapított monostornak. Hogy ezzel együtt a Somogy feletti joghatóság is az apáté, s nem a veszprémi püspöké lett volna, az mindmáig vita tárgya. A nehézséget az okozza, hogy a veszprémi székesegyház 1009-ből származó adománylevele a püspökség területét Veszprém, Fehérvár, Visegrád és Kolon (ma puszta Zalakomár mellett) várak körzetével azonosítja, s nem említi külön Somogyot. Az analógiák és az okleveles anyag vizsgálata azonban inkább valószínűsíti, hogy a tizedszedés kiváltságával nem járt együtt joghatóság, amely tehát a kezdetektől a veszprémi püspöké volt, Kolon pedig ekkor nemcsak a későbbi Zala, hanem Somogy vármegye területét is felölelte.

A következő évtizedekben sor kerülhetett - a szent istváni törvénykezés és egyházalapítás szellemében - a térítések után a templomok építésére, majd a helyi egyházszervezet megszervezésére. A plébániák és szerzetesházak alapítása nyomon követhető a középkori írásos és tárgyi emlékanyag alapján. Ami a plébániákat illeti, számuk 1330-as évek pápai tizedjegyzékei szerint 250-re tehető területünkön, melyeket a somogyi, a királyi magánurodalom nevét őrző segesdi, és kis részben a zalai főesperesség fogott össze. A bencés apátságok közül 1019-ben szentelték fel a zalavári monostort, 1061-ben alapították az ország valószínüleg első nemzetségi monostorát Zselicszentjakabon, Szent László király pedig 1091-ben francia szerzeteseket hívott Koppány volt erősségébe, a Kupavárhegyre, vagyis Somogyvárra. A lovagkirályt az általa alapított templomban temették el 1095-ben, testét azonban 1113 után Nagyváradra szállították. Somogyváron egyébként a XIII. század elejéig csak francia szerzetesek tevékenykedtek, s a monostor a zalavárival együtt hiteleshelyként is működött. Bencések éltek még Babócsán és Murakeresztúron, premontrei prépostság állt Kaposfőn, egyéb prépostság Somogysámsonban, Lullán és Bodrog-Bőn, ágostonos, majd vilhelmita remeteház Zalakomárban, a johannita (ispotályos) lovagoké volt Csurgó, Kaposdada és Újudvar kolostora, ez utóbbi szintén hiteleshely. A XIII. század után ferencesek telepedtek le Segesden, Nagykanizsán, Kőröshegyen, Csákányban, Hedrehelyen és Igalon (itt egy tisztázatlan jogállású csoport remetesége volt), domonkosok Mesztegnyőn, a magyar alapítású pálosok pedig Kaposszerdahelyen, Nagyszakácsiban, Pogányszentpéteren, Marcaliban, a mai Somogydöröcske és Nagytoldipuszta mellett, illetve egyes szerzők szerint Homokkomáromban és Zalavár környékén.

A XVI. században a reformáció terjedése és a török hódítás a teljes középkori egyházszervezetet elsodorta e tájon. A reformátori tanítást neves prédikátorok terjesztették el (Sztáray Mihály, Szegedi Kis István), akiket a főurak, mindenekelőtt Enyingi Török Bálint és Nádasdy Tamás támogattak. A kiépülő végvári rendszer katonasága is többnyire protestánsokból állt, a mezővárosok közül pedig helyi központjukká vált Kálmáncsehi (ma Kálmáncsa), ahol jelentősebb iskola is működött. A pusztulás egyaránt érintette a plébániákat és a kolostorokat, úgyhogy a későbbi hagyomány szerint Somogyban egyetlen katolikus pap sem maradt, miközben a protestáns lelkészek száma elérte a százat. A rekatolizáció csak a XVII. század közepén indult meg, mégpedig több tényező hatására. Ezek közül a legfontosabb a jezsuiták andocsi missziója volt 1641-1684 között (közben Törökkoppányban is működött rövid ideig lelkipásztori állomás, Dél-Somogy népét pedig a pécsi jezsuiták gondozták). Az atyák fennmaradt beszámolói szerint a vidéket körzetekre osztották, amelyek központi településeit rendszeresen felkeresték. A későbbiek szempontjából fontossá vált, hogy a Dráván túlról katolikus horvátok települtek be, akikhez a zágrábi püspök állandó papokat küldött. A régi egyházszervezet helyreállítása Balatonkilitin vette kezdetét, ahol a veszprémi káptalan újraalapította a plébániát, amely 1673-ban már fennállt. Végül igen jelentős volt azoknak a helybeli világiaknak a szerepe, akik püspöki megbízás alapján licenciátusként bizonyos liturgikus és katekétikai feladatokat láttak el. A rekatolizációt azonban jelentősen hátráltatták a felszabadító háború, majd a Rákóczi-szabadságharc zűrzavaros viszonyai, a tömeges migráció, valamint a járványok. Így a plébánia-hálózat újbóli kiépítésére és a szerzetesek megtelepedésére lényegében csak 1710 után nyílt lehetőség.

A XVIII. században a régi plébániák felélesztése, illetve a formálódó településstruktúrának megfelelően újak alapítása a veszprémi püspökök közül elsősorban Volkra Ottó János, Acsády Ádám, Padányi Biró Márton és Koller Ignác érdeme. A templomokat - néhány középkori épület rendbehozásán túl - először maguk a hívek építették fel a legegyszerűbb módon: a források 66 kezdetleges fa- és sövénytemplomról tudósítanak. A század közepétől aztán ezeket az építményeket mindenütt felváltották a kőtemplomok, melyeket már a földbirtokosok építettek kegyúri kötelezettségként. Somogyban a legfontosabb világi patrónus családok a Széchényiek, Zichyek, Esterházyak, Festeticsek, Hunyadyak, Jankovichok és Somssichok voltak, mellettük azonban fontos szerepet töltöttek be az egyházi kegyurak is: a veszprémi püspök és a káptalan, a piarista és a bencés rend. Ily módon 1773-ig 58 plébánia alakult meg. A visszatelepülő szerzetesrendek közül a ferencesek a középkorinál is nagyobb jelentőségre jutottak, kolostoruk és templomuk épült Segesden, Andocson, Nagyatádon, Mesztegnyőn Nagykanizsán, és Homokkomáromban. Sokrétű szolgálatuk kihatott tágabb környezetük hitéletére: ők virágoztatták fel a segesdi, az andocsi és a homokkomáromi búcsújáróhelyet, gyógyszertárat vezettek Segesden, Andocson és Nagykanizsán, emellett nevükhöz kötődik számos jámbor társulat és ájtatosság elterjesztése. Nagykanizsán a ferencesek mellett piarista atyák is megtelepedtek és iskolát alapítottak, a zalavári bencés apátságot viszont egyházmegyénk határán kívül, Zalaapátiban építették újjá. Ám a katolikus egyház vidékünkön nemcsak a lelkipásztorkodás révén, hanem földbirtokosként is jelentős szerepet játszott, hiszen a földbirtokállomány 10 %-a valamelyik egyházi intézmény fenntartását szolgálta. Kiterjedésére nézve a legnagyobb a veszprémi püspökség karádi és csökölyi uradalma volt, ezt követte a veszprémi káptalan balatonkiliti és zalamerenyei, a tihanyi apátság balatonendrédi, az esztergomi főkáptalan tapsonyi és a piaristák mernyei (taszári és nagydobszai alközponttal) uradalma, de birtokkal rendelkezett a zalavári bencés és a murakeresztúri reális apátság, a kaposfői reális prépostság és a pesti szeminárium is.

A rekatolizációt azonban nemcsak intézményi, hanem demográfiai változások is elősegítették. A hódoltság után ugyanis a megcsappant lélekszámú területre szinte az egész XVIII. század folyamán részben spontán, részben szervezett betelepülés zajlott, s mivel az új lakosság nagyobb hányadában katolikus volt, ez a katolikusok javára változtatta meg a vallási arányokat. Így a Muraközből érkező magyarok és a Dráván túlról származó horvátok kizárólag, a vendek és a betelepített németek részben katolikusok voltak. Ezáltal Somogyban a katolikusok 2/3-os többségbe kerültek a protestánsokkal szemben, Dél-Zala pedig teljesen katolikussá vált. A horvát migráció azonban nehézséget okozott, mivel a drávamenti plébániák - jelesül Babócsa, Berzence, Csurgó, Erdőcsokonya, Nagyatád, Segesd, Nagykanizsa és Homokkomárom - joghatóságát mind a veszprémi (a Dráva, mint középkori egyházmegye-határ miatt), mind a zágrábi püspök (a fennálló állapotok alapján) magának igényelte. A néha atrocitásoktól sem mentes, a királyi udvart is megjárt vita végül 1754 után a veszprémi álláspont győzelmével zárult. Ugyancsak ekkor rögzítették a veszprémi és pécsi egyházmegye határát is Szigetvár környékén, ám ebben az esetben a vita Pécs javára dőlt el, amely így megtartotta Szigetvárt és az Almás-patak melletti falvakat.

II. József egyházi intézkedései térségünkben két irányba hatottak. Egyrészt a kolostorok eloszlatása érintette a mesztegnyői és a homokkomáromi ferenceseket, másrészt a megszüntetett szerzetesrendek vagyonából létrehozott Vallásalap terhére 18 új plébánia alapítása történt. A XIX. században mind az egyházi, mind a világi kegyurak, de a Vallásalap is újabb plébániákat (összesen 16-ot) állított fel, így 1900-ban a plébániák száma 92-re emelkedett.

A XX. század első fele, kiemelkedően a két világháború közötti korszak a vallási élet fellendülését hozta, amely megmutatkozott a plébániai, társulati és katolikus mozgalmi élet virágzásában falun és városon egyaránt, a papi- és szerzetesi hivatások számának ugrásszerıű emelkedésében, filiális templomok és kápolnák építésében, a katolikus iskolák bővítésében, új plébániák és szerzetesházak alapításában. A korszak nagy veszprémi püspökegyéniségei (Hornig Károly bíboros, Rott Nándor, Czapik Gyula, Mindszenty József) arra törekedtek, hogy korszerűsítsék a lelkipásztori struktúrát, egyúttal - a Szentszék intenciójának megfelelően - a plébániák anyagi önállóságának megteremtésével fokozatosan felszámolják a kegyúri rendszert. Összesen 47 plébániát alapítottak ekkor, többnyire korábbi filiális falvakban, ám megindult a rohamosan fejlődő két agráripari központ, Kaposvár és Nagykanizsa addigi egyetlen plébániájának felosztása is. Emellett - leginkább Rott Nándor, a “Balaton püspöke” idején - megszervezésre került a Balaton-parti nyaralópasztoráció is úgy, hogy az üdülőhelyeken 7 új plébániát és 12 nyárikápolnát hoztak létre. A szerzetesrendek szempontjából az volt az újdonság, hogy a női tanító- és betegápoló rendek már nemcsak a városokban, hanem a falvakban is tevékenykedni kezdtek. A férfirendek közül a ferencesek új kolostort építettek Kiskanizsán, a jezsuiták pedig - már a II. világháború után - Kaposváron álltak szolgálatba. Még a XIX. század második felében telepedtek le a vincés nővérek Kaposváron (itt két rendházuk is volt), Kéthelyen, Lengyeltótiban, Mesztegnyőn és Nagykanizsán, az Isteni Szeretet leányai Toponáron és Berzencén, a keresztes nővérek pedig Nagyberényben és Somogyváron. A XX. században a vincések további házat nyitottak Mosdóson, az Isteni Szeretet leányai Karádon, Marcaliban, Szőllősgyörökön és Tabon, a keresztes nővérek Csokonyavisontán, Lábodon és Nagyatádon. E rendeken kívül premontrei nővérek működtek Csurgón, Notre Dame nővérek Nagykanizsán, angolkisasszonyok Zicsen, Szalvátor nővérek Mernyén, az Isteni Megváltó leányai Zalaszabaron, szegedi iskolanővérek Balatonlellén, Fonyódon és Igalban, a Szociális Missziótársulat tagjai pedig Balatonbogláron és Nagykanizsán. A II. világháború után a ciszterci apácák rövid életű alapítása volt a Nagytoldipuszta melletti Somogyboldogasszony. A háborús évek kiemelkedő pap-egyénisége Varga Béla balatonboglári plébános, aki a lengyel és francia menekültek mentését szervezte, a háborút követő koalíciós időkben pedig a Nemzetgyűlés elnöke lett.

1945 fordulópontot jelentett az egyházi életben is, nemcsak azért, mert megszűnt a nagybirtokrendszer, hanem azért is, mert a kommunista diktatúra kiépítésének részeként sor került az egyházhoz kötődő egyesületek felszámolására (1946), a hitoktatás fakultatívvá tételére (1947), az iskolák államosítására és Mindszenty bíboros letartóztatására (1948), majd a szerzetesrendek mıködésének betiltására. Az ötvenes években az egyházmegyei központot is pártfunkcionáriusok irányították kollaboráns papok közreműködésével, a plébániákat pedig arra kényszerítették, hogy mondjanak le a papok és világi alkalmazottak megélhetését biztosító földekről. Ugyan kezdetben Bánáss László és Badalik Bertalan püspök (kényszerlakhelyre száműzésig) 15 új falusi plébániát alapított, ám már az anyagi alapok teljes hiányában. Az ötvenes-hatvanas években a helyi pártemberek felsőbb utasításra a hitoktatás elsorvasztásán fáradoztak. Ezért az 1990-ig terjedő időszakot joggal nevezhetjük a sekrestyébe szorított egyház, vagy az adminisztratív egyházüldözés korának. Eközben - nem függetlenül az állami elnyomástól - drámaian zuhant a papi hivatások száma, az elöregedő papság pedig létszámában megfogyatkozott, így egyre több megürült plébániát bíztak oldallagos ellátásra.

1990-ben az egyház visszanyerte szabadságát, amelyet a törvények is garantálnak. Állami befolyástól mentessé vált a püspöki kinevezés, megindult az elkobzott épületek visszajuttatása, ismét szabad lett az egyházközösségi élet, a hitoktatás, az iskolaalapítás és a szerzetesek működése. Az 1993-ban alapított egyházmegye területén 24 új templom és kápolna épült, számos régi megújult, hitoktató-képzés indult a kaposvári főiskolán, katolikus gimnázium kezdte meg működését Kaposváron és Nagykanizsán, általános iskola Tabon és Zalaszabarban, óvoda Kaposváron és Tabon. A szerzeteseket a ferencesek képviselik Segesden, a piaristák Nagykanizsán, a ferences szegénygondozó nővérek Siófokon, a bencés nővérek Kaposszentbenedeken, Homokkomáromban a Nyolc Boldogság Közösség telepedett le, továbbá egyházmegyei jogú rend (Szent János Apostolról és Remete Szent Pálról nevezett Közösség) alakult Miklósiban. 2002-ben sor került az egyházi közigazgatásnak a valós lelkipásztori helyzethez igazítására, ennek jegyében az addigi 156 plébániából a főpásztor filiává minősített 55-öt, 19 továbbra is oldallagos ellátásban maradt, így jelenleg 82 betöltött plébánia működik teljes jogkörrel.

dr. Gárdonyi Máté